mezesterdkalacs

Szóval: www.mtk.freeblog.hu 

Nem, nem fociblog lesz, ez rövidítés.

A reggel számomra olyan, mint a feltámadás. Tiszta vagyok, nincs még tapasztalat, nincs kérdés, nincs válasz, nincs semmi, csak én vagyok egymagam, állok az időben, kávé gőzölög, cigaretta meggyújt.
Reggel olyan vagyok, mint egy frissen csomagolt guminő, nem lepett még el a mindennapi örömök mocska.
És indul a nap, lépcső egyre lejjebb, nem is lépcső, lift, hisz újkorban élünk, süllyedek, éjszaka a purgatórium, elhagyott lelkek között tanyázom, kénes füst, hangzavar, hangolják a dobokat, torzítják a gitárokat, mozognak az ajkak, de nem mondanak semmit, a világot akarják megváltani, de még egy gyufát sem tudnak meggyújtani, elfelejtik, hogy ez a purgatórium, hogy miért kerültek ide, hogy itt szenvedni kell, itt tisztulni kell, várni a reggelt, hogy feltámadhassunk.
Nem Urak, csak szolgák.
Álmodoznak, de nem teremtenek.
Bántanak, de nem gyilkolnak.
Úrnak lenni volna jó. Teremteni és gyilkolni. Elkezdeni, uralkodni és befejezni, kedvem szerint.
Bassza meg, kilöttyent a kávém.
Ó, mily nevetséges az ember, mily nevetséges vagyok én, Úr szeretnék lenni, Mindenható, de csak egy kávéfolt fölött van hatalmam.
Ha letörlöm, megölöm, ráhelyezhetem a hamutartót egy magasabb rendre bízva sorsát, kiélheti még természet adta idejét, barna, ragacsos folt marad jelzésként az utókorra: itt élt valaha egy kávéfolt.
Miatyánk, ki most éppen felettünk dohányzol, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod s kérlek Téged, ki tudod és érzed a bennem lévő édességet, hogy szabadíts meg minket a törlőkendőtől, legyen meg a Te akaratod miképp bent a szobában, itt a teraszon is, ámen, imádkozik a félig olvadt kockacukor.
Tegnap még hamutartót tettem volna rá, ma letörlöm. Dász lében iszt zó ájnfáh. Letörlöm, hogy holnap reggel ő is, velem együtt, feltámadhasson.

Ez a blog itten most meghal, és majd a héten valamikor feltámad a freeblogon.
Egyrészt reklámokat akartak kirakni, különben nem lehet címlapra kerülni. Ajaj. Lófaszt fognak itt reklámozni.
Most meg ez.
Das Leben ist so einfach.
Csüssz.
 

Erről a témáról már írtam előző blogomban s ma sem gondolom ezt másképp, akkor azon hőbörögtem, hogy mi a francért csinálnak közösségi oldalt diplomásoknak, nem értettem, hogy milyen célt szolgál: nem akarnak vegyülni az átlaggal? a pórnéppel? párt akarnak keresni, diplomával rendelkezőt?

Mostanában azon akadok ki, hogy miért csinálnak úgy általában közösségi oldalt? Persze, jó megtalálni azt a lányt, akibe óvodában szerelmesek voltunk, csak a kis Juliska elköltözött egy másik városba, fájdalmas búcsú, örökre emlékezni fogok rád, ilyesmi, aztán most, 15-20év után megtaláljuk a wiwen vagy a myvipen, elolvassuk, hogy mit gondol magáról, ha nagyon érdekel a képeit is megnézzük és csodálkozunk, hogy a kis Juliska, hogy megnőtt, milyen csinos és menyire szerethet táncolni és mennyire szeretheti a fekete férfiakat. Maximum ennyire jó, de vannak beteges felhasználók.

Van, aki heti kétszer felmegy, email nincs, nem jelölt be senki, üzenőfalat minek elolvasni, kijelentkezés. Ő a normális.

Van, aki hetente többször és több órát tölt el azzal, hogy ismerősök képeit nézegeti, persze, ez sem annyira gáz/beteges még, súlyosabb viszont, ha a myvipen él a kommentelés lehetőségével és ismeretlen csajoknak küld a képe alá olyan szösszeneteket, hogy "de dögös vagy cicám" vagy "honnan szálltál a földre?".

A legbetegesebb az, aki az üzenőfalat nap, mint nap használja, akinek élete nagy része tulajdonképpen ott zajlik. Kedvesének üzeni, hogy szeretlek drágám. Anyjának, hogy mikor fog legközelebb hazautazni. Évfolyamtársának, hogy mit lehet tudni erről meg arról a tanárról. Húának/barátnőjének üzen, hogy majd megbeszélik tudod, azt a dolgot, meg, hogy tudod, majd ott találkozunk, ahol múltkor, meg tudod elmondtam azt a dolgot tudodkinek és tudod jól, hogy ő mit válaszolt. Tudjafaszom, péklapát, essen ketté a fejed! Ki a herét érdekli, hogy a tudodkinek mit mondtál és az tudomisénmit válaszolt, rád meg rá tartozik nem arra a négyszáz emberre még, aki ezt látja. Mozogsz még? Péklapát!

Szóval a mai napig ilyen agresszív voltam az üzenőfalos, beteges, közösségi oldalon csüngő embertársainkkal.

Ma megváltozott bennem valami. Tényleg egy sokk ért.

Rájöttem, hogy a közösségi oldal egy lehetőség, lehetőség, egyrészt, hogy a boldogtalan emberek, ha csak buli képet raknak fel, boldognak mutassák magukat, másrészt, hogy olyan emberek is kiélhessék kreatív vágyaikat, akik egyébként ezt nem tehetnék, és e kreatív folyam nem tűnik el az internet hihetetlen mélységében, hanem a közösségi oldal előnyeiből fakadóan, ismerősök ismerősei által gyorsan eljut, jelen esetben a myvip, legutolsó szegletébe is.

Erre példa az alábbi videó.

Fábri? Bödöcs? Kissádám? Kőhalmi? Egyszerűen semmik, lejárt az idejük és itt az új trónkövetelő Télapó személyében. Ha valamire ráillik az a szó, hogy tökéletes, akkor erre igen. Kiemelendő a videó puritánsága, egy kép, egy ember, egy oldalról jön a fény, ilyen minimalista cuccal ekkorát robbantani, na ez a művészet. A másik (a srác sziporkázó humora mellett, ami már az első mondatban megutatkoik: csákány a hátadba)a mondatszövés. Hrabal kirohan kedvenc sörözőjéből, haját tépi, letérdel a macskakövekre, tekintetét az égre emeli s azt üvölti, hogy miért.

Az ember mégiscsak akkor igazán boldog, ha szerelmes.

Az megvan, hogy a Trianon előtti Magyarország ’kávéházkészletének’ hetven százaléka Budapesten volt. A pincérek, akkor még a vendégeket ’uramnak’, ’ügyvédúrnak’, ’doktorúrnak’ szólították attól függően, hogy a kedves vendég először milyen újságot vett a kezébe, a pénz úgymond nem számított. A népség azért járt kávéházba, mondjuk ki, s ezt már sokan megtették, mert otthon szar volt. Kicsi lakás, gyerekek, feleség, nincs is sok pénz, haverokkal nem lehet nyugodtan szivarozgatni, irány valamelyik fekete kimérő, húsz pengő egy kávé, hagyni egy kis borravalót oszt olvasgatni egész nap, spanok is megjönnek és együtt máris könnyebb a nincstelenséget és a kilátástalanságot elviselni. A kávéházban pénztől függetlenül mindenki rangos uraságnak számított. Sokan lenézték (holott maguk is a nap nagy részét a szivarfüstben ázva töltötték) ezt a szokást akkoriban.
Jött Trianon, az ország nagy része huss, aztán kavalkád, majd Horthy fehérlovon kippkopp. Kávéházi élet megmaradt, de már nem olyan mértékben, mint a századfordulón, és beköszöntött a második világháború: Jó napot Magyarország! Sztálin nem fehérlovon, hanem harckocsikon vágtatott, ők be- mi meg felszabadultunk, legalábbis azt mondták, az ideiglenesen (negyven évig) itt tartózkodó, kedves, szovjet barátaink által. Kávéházi élet Isten áldjon! Zsíros kockásterítő (lehetőleg piros) néhány csepp pacallal, kétszer lefőzött fekete zacc, étet-ital választék lófasz, kőbányai – feles kevert, magyar vendéglátás viszontlátás. Rákosi volt a legjobb barátunk, neki adtuk a fél (mézestérd) kalácsunk, majd Kádár, a krumplistészta király az ő lábfürdőjével. A vendéglátás maradt a régiben, esetleg egy picit még rosszabb lett.
És jött a mágikus kilencvenes évek, a szabadság mámoros illata csapta meg az országot.
Mégsem változott kutyafasza se, csak a szar kavarodott fel és a politikai elit gazdasági elitté vedlett át. A kockásterítőt lecserélték, tettek helyére valami posztmodern anyagot, bejöttek az olasz / arab / afrikai kávékülönlegességek, nyílták a kávéházak különleges arculattal, új köntössel, de valahogy mégsem indult/indul be ez az egész.
Az embereknek egyrészt már nincs szüksége erre, otthon szar, de ott a tévé, munka után felesleges elmenni bárhova is, ha kezdődik a Barátok közt és a Fókuszban már nyolckor lehet csöcsöket nézni. Vagy igen, mennek, de minek normális kávézóba, amikor ott nincs kockás asztalterítő gulyás szósszal és még rendes, tablettából készült bort sem árulnak? (Vagy igen, és ez a rosszabb verzió.)
A másik oldala a dolognak, hogy akik járnak, azok sem azt kapják, amiért odamennek. Persze, kávé van, caffeperté meg lavazza, de hogy lehet úgy áldozni a mindennapok szentségének, a kávé és cigaretta kettősének, ha azt érezzük, hogy nemkívánatos személyek vagyunk az adott helyen, és a pincér(nő) unott, szar hangulatú kretén, s örüljünk, hogy azt nem mondja, hogy nesze, itt van a kávéd? Vagy kedves, de titkon csak egy ember bőrbe bújt ’Dagóbertbácsi’, akinek szembogarai előtt két nagy dollárjel lebeg és, ha nem hagyunk elegendő borravalót, akkor nem is köszön, vagy igen, de abban nincs köszönet.
Vannak viszont olyan helyek, amelyeket megjegyez az ember, egyrészt a külalak, másrészt a kiszolgálás miatt.
Ma például szerelmes lettem egy pincérnőbe (és nem csak a külseje miatt) addig, míg tartott a kávém és a cigarettám, és azt hiszem, hogy ez a helyes, ez lenne a helyes, hogy minden lány szerelmes lenne a pincérbe, minden fiú a pincérnőbe, és akkor mindenki boldog is lenne, mert a szerelem az igazi boldogság mégiscsak, s ha én ő belé, ő meg belém, vagyis a munkájába, akkor mosoly itt, mosoly ott - ádáz harc a világ ellen, a Moszkva tér szürkesége ellen és hepinesz és písz, a két csodafegyver úgy, hogy nem kell más összetevő: csak mosoly, kávé és cigaretta. Nemdebár?

Azon lehet vitatkozni, hogy a Mancs mennyire képviseli az objektív újságírást (nem muszáj neki egyébként), mert ugye Magyarországon van bal, van jobb, a jobb szerint a bal ördögi, liberális, drogos, ellopnak mindent és minden bizonnyal van ebben igazság. A bal szerint a jobb fasiszta, antiszemita, szélsőséges és/vagy demagóg, és minden bizonnyal ebben is van igazság. A lényeg, hogy basszuk egymást agyon péklapáttal politikai hovatartozás alapján. Mici néni szereti a Zorbánt? Puff neki, le is esett a feje. Frici bácsi hisz még Kádárban és azt hiszi, hogy az mszp is? Puff neki, leszakadt a karja, megérdemelte. Kiabáljunk falkába verődve antiszemitizmust vagy büdöskommunistát vagy bármit, a lényeg a gyűlölet. Legyenek magukfajták, meg magunkfajták, legyenek ellentétek és molotov koktélok, teátrális mosolyok, műkönnyek Gyurcsány Feri bácsitól,  igazság pillanatának eljövetelét hirdető mondatok Kövér Laci bácsitól, virágozzék az Ország, hiphiphurrá kedves Parlament!

Péklapátot nekem is, mert elkalandoztam.

Vissza. Magyar Narancs, tehát lehet részrehajló, de ez most nem politika. Irodalom.

Összeültek az irodalmárok és megvitatták, hogy melyek voltak a legjobb könyvek az idén és első helyen Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent műve végzett. Sajnos, ezt még nem olvastam, de a Rombolás és bánat az Ég alatt, Az urgai fogoly, Háború és Háború című köteteit viszont igen és zseniális, azt is írhatnám, hogy nem tudok mondani se nemzetközi, se magyar kortárs írók közül olyan hatalmasságot, mint K. L.. A végére csattanóként hagyom a Sátántangót (amiből film is készült, szép hosszú, Tarr Béla rendezte) és az...brr...tökéletes, kerek egész, olyan, mint egy kör, egy gömb, a világ legtökéletesebb gyémántja. Olyan, mintha az összes többi könyv csak egy kis szarvasgomba lenne, az erdőben, mélyen a tölgyek alatt, kutyákat képeznek ki, hogy megtalálják azokat és bármily nehéz is előkaparni, mégis találnak az ebek szerte a világban meglehetősen sokat, de a legnagyobb szarvasgomba a Sátántangó, nincs párja, nincs hozzá hasonló, értékét még a leggazdagabbak sem tudják kifizetni. Nem is lehet megenni csak kóstolgatni, vagy kirakni a vitrinbe és csodálni.

Svédországban nem lehet keresztnév a Superman.

Tavaly ellopták, sírtam is sokat, na nem azért, mert ennyire gépfüggő vagyok, de az n+1 giga zene, a MP repülő cirkusza, és az a néhány film köddé válása mély árkokat karistolt az egyébként is meglehetősen puha szívembe. Meg a pénz, ugye. A "nyomozás" előtt kikérdezett az enyhén alkoholista, ám nagyon szenilis rendész bácsika, ilyeneket kérdezett, hogy "Laptop személyleírása, mondja el, mer' nagyon fontos, hogyan nézet ki?". Laptop személyleírása? Gondolkoztam, hát, olyan volt, mint egy laptop, semmi különleges rajta...Jó, jó, mondja, de például milyen volt a színe? A színe? Fekete, de minden ilyen gyártmányú laptop fekete, ha valaki rá nem öntött egy lavor piros festéket, vagy fel nem dobja egy kis kakafoszölddel. Nem igaz, kihúzta magát, elmosolyodott, leginkább egy nagy, megtermett birsalma jutott eszembe róla, szája vastag banán, szemei cseresznyék. Az ujját magasra emelte, mint aki tudja, hogy most olyat mond, ami nagy meglepetést fog kiváltani. "Nem igaz, mert láttam már szürkét is, meg pirosat!" Meglepett, tényleg.

Azóta, mint egy hazátlan, mint a cd és dvd írás, az mp3 konvertálás prostituáltja szédelgek gépről gépre, hogy megszánjanak és eltölthessek néhány percet, néhány meghitt percet a XXI. századdal és konvertáljak, írjak, feltöltsek és letöltsek, hogy aztán továbbmenve csaphassam a szelet a következő Fujitsunak, Gerikomnak vagy MSInek.

Most rám mosolygott a világ, Isten megsimogatta fejbúbomat kisujjával s tegnap kaptam egy gépet. Használt, nem kellett már a gazdijának, mert a képernyő és a billentyűzet közé csukott egy kulcsot is, így a jobb alsó sarok olyan, mintha láthatatlan rekeszekbe Unikumot csorgattak volna, alatta nem látszik semmi, de boldogabb vagyok, mintha egy újat kaptam volna, tudom, hogy ez a laptop már megharcolta életét, Rousseau szemfénye, egy veterán, mögötte a tapasztalat, fekete képernyője mögött a titok, a varázslat. Csak azok az emberek lehettek a sámánok, akiknek volt némi testi deformitásuk is, ilyen az én laptopom is, egy sámán.

S mivel ez egy véleményblog, a postokban valamilyen szinten véleményezni kell a dolgokat, ennek a bejegyzésnek legyen az a végkicsengése, hogy ajándék lónak ne nézd a fogát, legyen bármily savanyú és kicsi is, de a mienk. (és most szakadt rám a plafon, mindig ezt csinálja, ha közhelyeket motyogok alatta. Hívhatom a kőműves Sacit.)

'A követség több módon is próbált segíteni Hirosin, pénzt, repjegyet, szállást ajánlottak neki, de azt felelte, "pillanatnyilag semmire sincs szökségem", mondta a diplomata.'

Spielberg:Terminál. Vagy egy novella Örkény egypercesei közül, de nem, szerencsére ez az élet. 

Olvastam az Alkimistát. Tegnap belekaptam A portobellói boszorkány könyvébe, olyan száz oldal sikerült, de nem megy tovább. Nem, nem a világlátásával van a bajon. Nem azzal, hogy egy mélyen hívő keresztyén ember, nem zavar, hogy mindenben a természetfölöttit látja. A stílusát nem tudom elviselni.

Nem szeretem, ha megetetnek. Persze, régen fordult ez elő velem, de jobb, ha az asztalra ki van készítve a tányér, kés, kanál, villa, kispohár, nagypohár, s majd én elkezdem, ha el akarom és kérlek nekem ne mondd meg, hogy a levesnek milyen íze van és, hogy miből készült, majd kitalálom, kérlek ne részletezd, hogy a rántott hús mihez hasonlít, majd rájövök erre magamtól is! Ha nem, akkor ez az én hibám, de hidd el, törekedni fogok, ezért eszem. Coelho megetet, és el is mondja, hogy mi van a tányérodon. Persze ez a kényelmesebb út, de a művészet nem erről szól. A művészet két oldalú: van az adó és a befogadó, a befogadónak meg kell rágnia, át kell gondolnia azt, amit az adó elé rakott és így teremtődik (újjá) az adott mű. Ebben az esetben nincs így. No future. Nincs szerepe a befogadónak csak annyi, hogy egyetért-e vagy sem az ott leírtakkal és ezzel még mindig nem lenne semmi baj, ha Coelho nem lenne ennyire felkapott, ha nem azt hallanám mindenkitől, hogy jajdejó, jajdefinom, holott csak Mc'donalds, ahol a csomagolópapírra részletesen le van írva, hogy miből készült, mennyi szénhidrát és zsír van benne, az eladó pedig leül mellém s arról akar meggyőzni, hogy ez milyen finom.

Ne nézzé' tévét, mer' az nem jó. Ma bekapcsoltam. Régen tettem ilyet. Szégyellem is magam. Kikapcsolás után zöld kiütések jelentek meg fejemen és azt kiabáltam húsz percen keresztül a társalgóban, hogy csi-ga-tészta. Áldom azokat a családokat, akik megtiltják, hogy gyerekük tévézzen, áldom, ha megválogatják milyen filmeket és meséket láthatnak. Sokan meg szegények szobájába beraknak egy ilyen izét, oszt ne nézzed fiam, addig se nyafogsz.

Sose volt tévé a szobámban. Otthon tilos volt megnézni a Dallast, az Esmeraldát, a Borostyánt meg az Isaurát (néhány részt persze láttam mamámnál, feketefehérben csavarós tévén). X-akták persze ment, sokszor be is szartam a tükör előtt, féltem, hogy hátam mögött ott lesz a gumiember, mert befolyt a csukott ajtó alatt. És a zenéje...Jééé, most is bepisilek. Mesék? Mézga, naná, a szocialista családtípust eszményítő tanmese. Pompom, hogyne, pszichedelia mesterfokon. Pumukli, demégmennyire. Maja a méhecske, eredetileg náci propaganda, később szerethetővé vált, néztem is bizonyám. Oroszlánkirály, há' baz'meg bőgtem. De most mi van? Milyen mesék vannak? Aránytalan figurák, akik lerombolnak egy egész várost. Csúnyabácsik, akiknek fénykardjuk van meg rakétavetővel felszerelt űrhajójuk oszt pusztítják a jónépet. Boci és Pipi, nekem talán, de nem gyerekeknek.

Amúgy meg celebek.

Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!

Nem ismertem. Tegnap Gödör, Balkan beats ingyér és olyan koncert volt, hogy leszakadt az állam (gazdasági válság). Circu Abusivo. Legalább annyira volt keleti, mint déli, karizmatikus énekes-frontemberrel, aki nem volt oly tenyérbemászó, mint Hütz kollégája (sajnos), de minden a helyén volt, hogy az embernek bemozduljon all porcikája és az egyre gyorsuló ütemekre verjen a szíve. Tessék rákeresni youtube-on, biztos van ott valami róluk.

De te most már örökre / boldogan vigyorogsz: / mint a széncsúszdára tévedt macska./ (Úgy hat évvel később lapátoltuk ki / a szén alól. / Mosolygott.) Petri György: Sári ne vigyorgj rajtam

Ich will...Ich will... üvölt a kivetítőről a Rammstein, ich will, ich will, ich auch, kitörni magamból, betörni másba, eltűnni szem elől pár áldomásra. Külön- és kívülálló vagyok, a tömeg tombol, kezek a magasban, uniform lépegetés, mikor kezdődik a Laibach, én elhagyom magam, de előtte a termet, keresek egy talpalattnyi területet, nem találok, helyette viszont egy mosolyt a sarokban ülő lánytól, nem is mosoly - vigyor ez inkább, Sári, édes ne vigyorogj rajtam, Sári, mert az vagy, ott ülsz a sarokban, a hajad, a szemed, a mozdulataid, de legfőképp az arcéled, ami olyan "Sáris", Petrinek nő voltál, nekem már csak egy emlék, emlék, ami minden kocsma sarkában ott ül, minden német szóban ott van, minden étteremben kiszolgál, minden vitában megdorgál és, ahogy PéGyé rád nyitotta a gázcsapot, én is megtenném, fulladj bele, fulladjon bele az ich will, fulladjon bele a liebe dich, fulladjon bele a tésztaszósz, fulladjon bele a ti amo, fulladjon bele minden deguszta bugyid, fulladjon bele a fél agyam, emlék ez? et(c) kiesés, lelkiállapotom, lelki áll a potom, potomság, baromság. El innen, el messze, ha már ezt az amnézia dolgot nem lehet elintézni. Valami szúrást érzek a lábamfejemen, lenézek, Petri guggol előttem, mit csinálsz baz'meg? ordítok rá. Feláll, rücskös orrát odanyomja az enyémhez, szemembe néz, Ideszegezlek a földre baz'meg. Ordít a Black Celebration. Egy perc néma csönd közöttünk. Ezért szeretlek, szólalok meg, nem engedsz repülni, nem engeded, hogy szárnyaljak, igen, itt van a valóság, a világ, itt vannak az emberek, az emlékek, nem tudsz előlük menekülni. Rájuk zárni az ajtót, hogy magukra nyithassák a gázcsapot? Nem megoldás, nincs megoldás, szembe kell nézni, nem azonosulni, hanem elfogadni, nem velük, hanem mellettük élni és megőrízni a szabadságot, humorral, még ha így a legfájóbb is. Cigarettafüst. Dave Graham csípőjét tekeri a kivetítőn.

A sikeres ember az, aki reggel felkel, este lefekszik, és közben azt csinálja, amihez kedve van.

Bob Dylan

Ti tudtátok, hogy diákkal csak kétszáz forint egy jegy? Persze nagyon sokan várnak erre, meg időben kell menni, minimum a koncert előtt másfél órával, de azért mégis megéri mondjuk egy négy-öt rugós előadásra kétszázé', főleg, ha olyanokat tekinthetünk meg, mint mondjuk Omara Portuondo (ezt múlt héten) vagy Habib Koité&Bamada (ma van), mindkettőről lekéstem egyéb elfoglaltságok miatt, de jó érzéssel tölt el, hogy ha lenne időm, akkor megtehetném.

Szerdán, Új Színház, ünnepi koncert: Ferenczi György negyven éves. Fellép a Racka Jammel és a Csík zenekarral meg lesznek még színészek is többek között. Gyuri bácsi őstehetség, a bluesban, a funkyban ugyanúgy otthon van, mint a magyar népzenében és ezeket előszeretettel ötvözi is. Kölökként hegedűvel kezdte („a zongora baszott nagy volt”), aztán jött a szájharmonika és a gitár. Sokat tomboltam rá kiskoromban a szekrénysor előtt egyedül (később a Szigeten többedmagammal), volt egy olyan fehér ingem is, mint Tátrainak. Charlie mozgását is tudtam utánozni flakonnal a kezemben, de ez most mellékes. Gyuri bácsi negyven éves, Isten éltesse!

Esküvő-temetés, szerelem-halál, a mágnes két oldala, death magnetic, hogy legyen egy pop-kulturális utalás is. Igen, mindenkit vonz, s a végén, legyen gazdag, szegény, hetero vagy homo együtt táncolunk a kaszással, addig azonban sok a tennivaló. Nem konkrétan az elmúlásra gondolok, mert az mindenkinek megy, hanem a temetésre, és az emlékápolásra, amíg el nem jön a nagy nap. Szertartással vagy anélkül? Melyik temetőben? Koporsó vagy hamvasztás, milyen fából legyen, esetleg csicsás urna, melyik parcellában és onnan szép-e a kilátás (!) ? - Árkategóriák vannak kéremszépen, nem nyugodhatsz büdösparaszt: bérleti díj ötven évre, ha nem fizeted, jön egy másik lakó. Mennyibe kerül a sírkő és azt milyen gyorsan tudják megcsinálni, rajta idézet: melyik sablonos idézet vagy versike legyen az?  Adni kell egy kis pénzt a hullászoknak is, hogy átérezzék az utolsó másfél óra súlyát. Gazdasági válság ide, jólét évtizedei oda: halottak mindig vannak, virágzik a halálbiznisz.

Diesel's SFW XXX Party Clip - Watch more free videos

A szocializmus alatt azt hitte az ember, hogy a jó van elnyomva, ami részben igaz is volt. A rendszerváltással viszont csak a szar kavarodott fel.  - Földes László

Szex, jaj, mily elcsépelt szó. Csak három betű: sz e x  s így lehetne akár bársonyos, puha szőrme, de a hazugok megrontották a szavak becsületét s most, ebben a velejéig üres században a férfi- és női magazinok címlapjáról mered a nagy „Sz”, a kurta „e”, és az idegen és agresszív „x” a Guttenberg galaxisba, mely mára már oly áttetszővé és átlátszóvá vált, mint egy egyszer használatos műanyagszatyor. Ne egyél, hanem fogyassz és dugjál vagy dugass te barom, mert akkor vagy valaki.  Punci, farok, orgazmus, rettegj, ha nem jutsz a csúcsra, és dobd el a pasid, ha ekkora mamlasz, hogy még arra sem képes, s nincs fél méteres farka, olvass, hogy miként használhatod a nyelved, és pontosan annak melyik részét kell melyik részhez illesztened, hogy a feltörő sikolyt elérd, ami a lányoknak kötelező, mert titkon ők is így tanulták este tizenegy után, erogén zónákat, mint az abc-t úgy kell tudnod, mert ez szex, ez láttad a fekete pornószínésztől is, a göndör olasztól és felfújt mellű szőkétől, fésült oldalra a hajad, mert az bejön, légy divatos, mert akkor kívánatos is leszel egyben, borotváld le és fújj fel, simítsd le és állítsd fel, Mózes mappájába is ez lenne írva, ha most jönne le lifttel egy felhőkarcoló tetejéről. A lélek? Befőttes üvegbe, télire, jobb napokra elrakva. Hol vannak azok, akik a szeméremdombot rózsákkal díszítik fel, akik pezsgőport szórnak mosolygó lányok köldökébe és nyálukkal reakcióba hozzák azt? Miért nem lehet kitörni a szavak és a képek börtönéből, felfedezni magunkat, mint Robinson lakatlan szigetét, egyszerűen tudni, hogy mi kell és mi való nekünk és nem azt, hogy papír vagy a trubadúrláda túloldaláról erről mit gondolnak? Meztelenül feküdni, kitölteni egy pohár bort, sodorni egy cigarettát és elnyújtott mosollyal egymás szemébe nézni, hogy meglássuk a másik fekete szembogarában azt, hogy ő is szarik az egész világra, és nem akar mást csak vanília illatot érezni, kiszakadni az időből és megmártania magát e szent nihilizmusban

És akkor az ember felteszi a kérdést, hogy mi ez.