Olvastam az Alkimistát. Tegnap belekaptam A portobellói boszorkány könyvébe, olyan száz oldal sikerült, de nem megy tovább. Nem, nem a világlátásával van a bajon. Nem azzal, hogy egy mélyen hívő keresztyén ember, nem zavar, hogy mindenben a természetfölöttit látja. A stílusát nem tudom elviselni.

Nem szeretem, ha megetetnek. Persze, régen fordult ez elő velem, de jobb, ha az asztalra ki van készítve a tányér, kés, kanál, villa, kispohár, nagypohár, s majd én elkezdem, ha el akarom és kérlek nekem ne mondd meg, hogy a levesnek milyen íze van és, hogy miből készült, majd kitalálom, kérlek ne részletezd, hogy a rántott hús mihez hasonlít, majd rájövök erre magamtól is! Ha nem, akkor ez az én hibám, de hidd el, törekedni fogok, ezért eszem. Coelho megetet, és el is mondja, hogy mi van a tányérodon. Persze ez a kényelmesebb út, de a művészet nem erről szól. A művészet két oldalú: van az adó és a befogadó, a befogadónak meg kell rágnia, át kell gondolnia azt, amit az adó elé rakott és így teremtődik (újjá) az adott mű. Ebben az esetben nincs így. No future. Nincs szerepe a befogadónak csak annyi, hogy egyetért-e vagy sem az ott leírtakkal és ezzel még mindig nem lenne semmi baj, ha Coelho nem lenne ennyire felkapott, ha nem azt hallanám mindenkitől, hogy jajdejó, jajdefinom, holott csak Mc'donalds, ahol a csomagolópapírra részletesen le van írva, hogy miből készült, mennyi szénhidrát és zsír van benne, az eladó pedig leül mellém s arról akar meggyőzni, hogy ez milyen finom.