Esküvő-temetés, szerelem-halál, a mágnes két oldala, death magnetic, hogy legyen egy pop-kulturális utalás is. Igen, mindenkit vonz, s a végén, legyen gazdag, szegény, hetero vagy homo együtt táncolunk a kaszással, addig azonban sok a tennivaló. Nem konkrétan az elmúlásra gondolok, mert az mindenkinek megy, hanem a temetésre, és az emlékápolásra, amíg el nem jön a nagy nap. Szertartással vagy anélkül? Melyik temetőben? Koporsó vagy hamvasztás, milyen fából legyen, esetleg csicsás urna, melyik parcellában és onnan szép-e a kilátás (!) ? - Árkategóriák vannak kéremszépen, nem nyugodhatsz büdösparaszt: bérleti díj ötven évre, ha nem fizeted, jön egy másik lakó. Mennyibe kerül a sírkő és azt milyen gyorsan tudják megcsinálni, rajta idézet: melyik sablonos idézet vagy versike legyen az? Adni kell egy kis pénzt a hullászoknak is, hogy átérezzék az utolsó másfél óra súlyát. Gazdasági válság ide, jólét évtizedei oda: halottak mindig vannak, virágzik a halálbiznisz.
Eskövő és a temetés, amikor összejön a nagycsalád nagyvárosból, külföldről, szomszédból. Az esküvő kínos pillanatait valahogy áthidalja az Unikum, a temetésnél viszont ez nehezen oldható meg. Ötödik unokatestvér lánya, aki hozta a friss barátját is, neki köze nincs az elföldelendő anyaghoz, viszont itt van és mély együttérzést tanúsít. Kovácsék, akik tizenöt éve nem voltak a gyászoló család környezetében, eljöttek, mert úgy illik, s a temetés alatt meglepődnek, hogy a kis Janika, hogy megnőtt, az anyja meg, hogy elhízott. Te ismered őt? Nem. Te ismered őt? Nem. Halk kérdések halk válaszokkal az utolsó sorból. Hogy azok mekkora koszorút hoztak… és indul a menet, hullászok megpróbálják átélni a helyzetet több-kevesebb sikerrel: tegnap két temetés volt és holnap is lesz kettő. Megpróbálnak mindent megtenni, hogy ne úgy bánjanak a fakoporsóval, mint egy frissen vágott fél disznóval, de csak nagyon nehezen megy. Végül elhelyezkedik a test örök nyugalomra, a kibérelt vagy ötven évre megvásárolt barna négyzetben. A méregdrága márványon pedig ott a felirat: Soha sem feledünk.
És minden évben jön a halottak napja. Bevallom, életemben egyetlen egyszer voltam ezen a bulin, akkor sem városom temetőjében, ahol rokonaim nyugszanak, hanem Debrecenben, ahol a föld alatti szervezetből senkit sem ismerek. Egy meghatározó élmény volt. Meghatározó élmény volt egy megelevenedett Fellini filmben statiszta szerepet játszani. Vágás: mécses árusok a bejáratnál, kettőt fizet – hármat vihet, kis – közép – nagykoszorú, a nagy jobban megéri: super size for you. Emberek tolongnak, háttérben ezernyi gyertya. Vágás: apuka nyakában kisgyerek, sétálnak a tömegben, vágás: apuka mellett kisgyerek, apuka kezében mobil, mellyel a mécsessel tele rakott sírkövet fotózza. Vágás: temető mellett kocsi sor, dudaszó, többen, mint a Sziget fesztiválon, vágás: kamera az eget nézi, hangzavar, letekint, fejmagasságban megáll, Marcello Mastroianni sétál ki a tömegbőll, karnyújtásnyira áll a kamerától s azt mondja Latinovits hagján: Gyere, hagyjuk itt a város zaját.
Gyengeségünk, önzőségünk és félelmeink tartják fent a temetőtőzsdét. Feltámadunk, áll majdnem minden egyes bejáratnál, és e kijelentés valóságtartalmával nem is szállnék vitába, azonban kicserélnem s helyére azt a sokkal megnyugtatóbb és reálisabb mondatot raknám: Csak testek. És ez így már sokkal egyszerűbb lenne, oly egyszerű, mint a halál...ti..tá… tapsoljátok gyerekek!
