Az ember mégiscsak akkor igazán boldog, ha szerelmes.

Az megvan, hogy a Trianon előtti Magyarország ’kávéházkészletének’ hetven százaléka Budapesten volt. A pincérek, akkor még a vendégeket ’uramnak’, ’ügyvédúrnak’, ’doktorúrnak’ szólították attól függően, hogy a kedves vendég először milyen újságot vett a kezébe, a pénz úgymond nem számított. A népség azért járt kávéházba, mondjuk ki, s ezt már sokan megtették, mert otthon szar volt. Kicsi lakás, gyerekek, feleség, nincs is sok pénz, haverokkal nem lehet nyugodtan szivarozgatni, irány valamelyik fekete kimérő, húsz pengő egy kávé, hagyni egy kis borravalót oszt olvasgatni egész nap, spanok is megjönnek és együtt máris könnyebb a nincstelenséget és a kilátástalanságot elviselni. A kávéházban pénztől függetlenül mindenki rangos uraságnak számított. Sokan lenézték (holott maguk is a nap nagy részét a szivarfüstben ázva töltötték) ezt a szokást akkoriban.
Jött Trianon, az ország nagy része huss, aztán kavalkád, majd Horthy fehérlovon kippkopp. Kávéházi élet megmaradt, de már nem olyan mértékben, mint a századfordulón, és beköszöntött a második világháború: Jó napot Magyarország! Sztálin nem fehérlovon, hanem harckocsikon vágtatott, ők be- mi meg felszabadultunk, legalábbis azt mondták, az ideiglenesen (negyven évig) itt tartózkodó, kedves, szovjet barátaink által. Kávéházi élet Isten áldjon! Zsíros kockásterítő (lehetőleg piros) néhány csepp pacallal, kétszer lefőzött fekete zacc, étet-ital választék lófasz, kőbányai – feles kevert, magyar vendéglátás viszontlátás. Rákosi volt a legjobb barátunk, neki adtuk a fél (mézestérd) kalácsunk, majd Kádár, a krumplistészta király az ő lábfürdőjével. A vendéglátás maradt a régiben, esetleg egy picit még rosszabb lett.
És jött a mágikus kilencvenes évek, a szabadság mámoros illata csapta meg az országot.
Mégsem változott kutyafasza se, csak a szar kavarodott fel és a politikai elit gazdasági elitté vedlett át. A kockásterítőt lecserélték, tettek helyére valami posztmodern anyagot, bejöttek az olasz / arab / afrikai kávékülönlegességek, nyílták a kávéházak különleges arculattal, új köntössel, de valahogy mégsem indult/indul be ez az egész.
Az embereknek egyrészt már nincs szüksége erre, otthon szar, de ott a tévé, munka után felesleges elmenni bárhova is, ha kezdődik a Barátok közt és a Fókuszban már nyolckor lehet csöcsöket nézni. Vagy igen, mennek, de minek normális kávézóba, amikor ott nincs kockás asztalterítő gulyás szósszal és még rendes, tablettából készült bort sem árulnak? (Vagy igen, és ez a rosszabb verzió.)
A másik oldala a dolognak, hogy akik járnak, azok sem azt kapják, amiért odamennek. Persze, kávé van, caffeperté meg lavazza, de hogy lehet úgy áldozni a mindennapok szentségének, a kávé és cigaretta kettősének, ha azt érezzük, hogy nemkívánatos személyek vagyunk az adott helyen, és a pincér(nő) unott, szar hangulatú kretén, s örüljünk, hogy azt nem mondja, hogy nesze, itt van a kávéd? Vagy kedves, de titkon csak egy ember bőrbe bújt ’Dagóbertbácsi’, akinek szembogarai előtt két nagy dollárjel lebeg és, ha nem hagyunk elegendő borravalót, akkor nem is köszön, vagy igen, de abban nincs köszönet.
Vannak viszont olyan helyek, amelyeket megjegyez az ember, egyrészt a külalak, másrészt a kiszolgálás miatt.
Ma például szerelmes lettem egy pincérnőbe (és nem csak a külseje miatt) addig, míg tartott a kávém és a cigarettám, és azt hiszem, hogy ez a helyes, ez lenne a helyes, hogy minden lány szerelmes lenne a pincérbe, minden fiú a pincérnőbe, és akkor mindenki boldog is lenne, mert a szerelem az igazi boldogság mégiscsak, s ha én ő belé, ő meg belém, vagyis a munkájába, akkor mosoly itt, mosoly ott - ádáz harc a világ ellen, a Moszkva tér szürkesége ellen és hepinesz és písz, a két csodafegyver úgy, hogy nem kell más összetevő: csak mosoly, kávé és cigaretta. Nemdebár?