Ezzel a címmel igencsak merész dolog könyvet kiadni, főleg ha az történetesen a "Trainspotting" című Irvine Welsh regény folytatása. Obszcén cím, rózsaszín borító, kerekajkú guminő a cím alatt és a szín fölött, na ezt olvasd el haver, nézzük mennyire vagy kortárs. A pofádba röhög, nézi a reakciódat, mert ez vagy te, meg a szemérembe burkolózott világod, és ha már tényleg olyan mázlista vagy, hogy téged nem erőszakolnak meg egy kocsmában, miközben szét vagy csúszva a koksztól meg a piától, ha nem vonszolnak ki a hajadnál fogva és vernek véresre, miután koton nélkül belédélveztek, akkor legalább érezd egy kicsit kényelmetlenül magad, amikor a villamoson olvasod, tartson téged is betegesnek az a frigid lelkivilágú terhes kismama, aki feletted kapaszkodik, és számon kéri, hogy add át a helyed, te pedig kiröhögöd, mert a könyv meg téged röhög ki, és ezért neked is tovább kell adnod.
Azoknak nem mond annyit ez a könyv, akik nem látták vagy olvasták a Trainspottingot, akik nem élték át Renton és a Beteg srác hernyós éveit, a kisstílű kegyetlenségeket, és a nagystílű tragédiákat. Itt a kegyetlenségek nagystílűek, és a tragédiák már inkább csak színezik a hangulatot, kegyetlensok szex, kegyetlensok negatív érzelem, ami kihat rád, és élvezni kezded lassan az egészet.
Miután elolvastam ezt a könyvet, úgy éreztem, hogy minden letisztul. Engem mostmár nem verhet át senki, mert tudom, hogy minden irónia. Minden. Ez az angol életérzés Oscar Wilde óta és előtt. És Magyarország lehetne ennek akár egy tökéletes méhen kívüli terhessége is, csak ezt titkolja az anyakirálynő, és az orvosok is.
Így zárszóként szeretném leírni a könyvből a kedvenc idézetemet a csajozásról, mert annyira idegesítően racionális és sztereotíp, hogy nem tudok vele mit kezdeni:
"... A húszas éveiben elég, ha jól néz ki az ember, a harmincasokban a személyiség a lényeg, de negyven után már pénzre vagy hírnévre van szükség. Kurvára egyszerű matematika..."
