E. Indiából érkezett haza. Északról délre, keletről nyugatra stoppolt, vonatozott, gyalogolt. Félévig egy eldugott kis faluban tanított gyerekeket táncolni, illetve heti egyszer tartott egy angol órát s mindezért az olasz állam körülbelül annyi pénzt adott neki, mintha Olaszországban tenné ugyanezt, míg azonban négy-öt-hat euró egy sör a csizmán, addig Gandhiéknál egy hétig el van az ember hat euróból. Most itt ül velem szemben, táskája a sarokban, arcán látszik, hogy legalább két napja nem aludt, tenyeréből egy kis tányérocskát formál, amiben a másik kezével morzsolja össze a dohányszemcséket s a már korábban, egy újnyi vastag barna kockából leégetett hasis darabokat. Az erőről beszél, nehezen értem, egyrészt mivel angol tudásom hagy némi kívánni valót maga után, durván kifejezve: kurva sokat, másrészt az ő angol tudása is: fura elegyet alkot az olasz, illetve indiai angol kiejtés. Roberto Benigni törökülésben rizst eszik. „Szarj rá, mérges vagy? Akkor te vagy fogoly, te vagy egyedül az, akinek árt a dühöd. Negatív energia sugárzik ki belőled, jó ez neked? Jó ez neked?”- mondja. „Figyelj, ha nincs probléma, akkor az emberek bajban vannak. Ha nincs probléma, akkor csinálnak maguknak, hogy legyen miről beszélgetni, legyen miből még nagyobb problémát csinálni, aztán, a végén megoldani, hogy teret adjanak egy másik, kreált problémának.”- mondom én. Így beszélgetünk. Egyszer láttam eddig E.-t, másfél, két évvel ezelőtt, akkor az angolom még teljesen nulla volt, így csak ektivitizni tudtunk, most, két év után, igaz, tele hibákkal, de az emberekben rejlő lehetőségekről beszélgetünk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy milyen sokat fejlődött a nyelvtudásunk, hanem azt, hogy nem volt kínos hallgatás, nem volt tapogatózás, bárgyú mosoly, ujjtördeléssel megkérdezett hogy vagy. Éppen a lábamat áztattam, amikor benyitott az ajtón, letette a táskáját a sarokba, leült, sóhajtott, beszélgetni kezdtünk a lábamról, aztán Indiáról, aztán az emberről. „Milyen volt Spanyolország?” -kérdezi. Milyen volt? Kérdezem magamban. Mi lehet mondani? Jónak persze jó volt, de ez kevés, mert nem fedi a valóságot. Mi Spanyolország, mi volt ez az öt hét, stoppolással együtt hat? Nem mondatok, inkább csak képek, inkább csak pillanatképek, érzések, hangok, illatok: izzadságcsepp lassú zuhanása, egy mappa, egy Van Gogh reprodukció, a tenger, lábujjra tapadt homokszemek, a napsütés, napsütés meleg barna szemekből, mosoly egy hentes lánytól, mosoly egy fodrásznőtől, mosoly az utcán - a lány, kit csak egyszer látsz, éjszaka – mégúsztálánócsé, rémült tekintet egy beesett marokkói arcról s az ajkaival gyorsan megformált: cocaine, hasis, cocaine, hasis, olivabogyó-bagett-olajos hal, kurvaéhes vagyok- jut eszembe a tűző napon, boltok, bankok, piacok, ott állok mindnek a bejáratánál, egy euró, két euró, öt euró (tizet nem sűrűn láttam), stoppolás, séta, szétdohányzott hang kiabálja: vale!, St. Miguel, Murcia: benzinkút kilátástalansága, egy német stoppos szakadt pólója – ráírva: Lüger, lengyel pár szavai: jaj, egy napja vagytok itt? Jól vagytok? Nem kell pénz vagy étel vagy bármi?...az utolsó kocsi, véreres szem az olasz sofőrnél, aki már két napja nem aludt: Mont Blanc alatti alagút, sapka, sál, tangapapucs. Aosta: finish.
Milyen volt? … Jó – felelem. E. mosolyog. Tudja, hogy hazudtam.
