Sok meghatározó könyv volt az életemben. Első, hetedikes koromban olvastam, Anthony Burgesstől az Egy tenyér, ha csattan volt. Előtte nem szerettem olvasni, egy nyarat végigsírtam, mert az Egri csillagokból kötelezően kellett teljesíteni naponta öt oldalt.. Borzalmas volt. Burgess viszont számomra is meglepő módon , lenyűgözött. Tudtam, hogy az író egy bácsi (akinél mellesleg agydaganatot diagnosztizáltak e könyv megírása előtt, azt mondták, hogy körülbelül egy éve van hátra, ebben az évben még megírt még néhány alapművet, a halál mégsem jött el, majd csak olyan harminc év múlva) akiről s akinek a szemszögéből szól pedig nő. Milyen ügyes ez a bácsi, gondoltam, hogy bele tud látni a hölgyek fejébe, s képes megszólalni a legnőiesebb nő nyelvén. Ezután „kaptam rá” az olvasásra. Az ajtómnál kopogtatott Hajnóczy Péter, Kurt Vonnegut, Peter Marshall. Beengedtem őket, mindnek volt valami kedves szava hozzám. Eleinte csak beszélgettünk, később, amikor már nagyobbacska lettem s apukám megengedte: ittunk is valamit. Hajnóczyval például csak rövidet. A legutolsó vendég, aki azóta állandóan költözik velem s elkísér bárhová, ha megyek, Bohumil Hrabal. Hrabal stílusa, történetei, kerek-egész, öt perces mondatai megszédítettek. Ha rossz kedvem volt, esetleg fájt valamin gyógyszer helyett csak beleolvastam bármelyik könyvébe s jobban lettem, rájöttem, hogy bármi is történjék, az embernek, ha süt a nap, nem szabad az utca árnyékos oldalán sétálnia, s hogy inkább legyen kedvesebb a különös, mint a tiszteletreméltó. Első könyve, mellyel megtalált, a Túlságosan zajos magány volt. Egy kisregény. Egy nagyobb novella. Főszereplője Hanta, egy zúzdában dolgozik, ahová a kommunista rezsim hordja a tiltott szekcióba tartozó, illetve feleslegesnek ítélt könyveket, Hanta pedig, mint egy kancsó, egyre jobban telve lesz ismeretekkel, gondolatokkal, tudással, mivel ő, ezeket az írásokat mielőtt bezúzná, elolvassa, majd a papírbála középébe egy könyvet rak, a legszebb oldalnál kinyitva s végül a bálákat feldíszíti különböző festményekkel, így válnak halálraítélt könyvek elmúlásukban is újra csodálatos művészeti alkotássokká. Az utolsó bálába, elkeseredésében, mivel látja, hogy a technika fejlődésével elhalnak az érzelmek, megnyílnak új, nagyobb ipari zúzdák, ahol az emberek nem foglalkoznak azzal, hogy mi is kerül a bálába, nem foglalkoznak azzal, hogy milyen művészeti értékeket pusztítanak el, tehát az utolsó bálába saját magát zúzza bele. Vagy mégsem? Igazából nem lehet tudni, hogy amikor felébred, akkor már a mennyországban van, vagy csak egy parkban ébred másnaposan. Hrabal bravúrosan hagyja nyitva a véget, hogy a befogadó személyiségétől függően döntse el mi lett a sorsa Hantának. Szerintem ő is, mint annyira szeretett könyvei, ő is igazi, értékes művé vált halálával.

Miért is volt ez a könyv rám oly nagy hatással?

Mert kelet-európai, mert Kelet-Európa süt ki minden egyes szavából, minden egyes mondatából. Szeretem Marquezt is, azonban Marquez déli, piroslámpás világa távol áll tőlem, érzem, hogy én nem ebből a közegből vétettem. Szeretem Hunter S. Thompsont is, azonban sosem jártam Amerika hatalmas országútjain, semmi közöm sincs a hamburgervilághoz. Hrabal viszont cseh. A kocsmakultúra, a kocsmaközeg, melyben történetei születtek, a disznótorok világa, a reggeli hagymásvérrel, hurkával és kolbásszal, kancsóval felszolgált sörrel, a kommunista diktatúra jelenléte, tűrve, tiltva és támogatva, mind, mind olyan dolgok, melyekről egyrészt családomtól hallottam, másrészt e kevés huszonegy évemmel megéltem. Ismerem, s érzem a hrabali világot.

Mert az optimizmus lengi át. Diktatúra, az emberek egyre érzéketlenebbé válnak, azonban egy kisember, a koszos kis szobájában harcot indít a világ ellen, hiába van ő csak egyedül, megpróbál a maga módján értéket teremteni a pusztulásban. S amikor már látja, hogy nem lehet mit tenni, hiszen az élet minden területére beszökik az ipar, hogy nem a minőség számít csak a teljesítmény mennyisége, a lehető legjobb megoldást választja: példát statuálva önmagát zúzza be. Ebben a halálban nem érzek lemondást, nem érzem azt, hogy ez egy szomorú vég lenne, groteszk befejezés, tökéletes válasz egy abszurd világnak.

Mert humoros. Olyan, mint egy nyaklánc, melyre rengeteg gyöngy van felfűzve. Itt, történetek sokasága, egyik a másik után, fel sem fogtuk még, hogy mit is mesélt, már jön a következő. Nevetünk, folyamatosan nevetünk, de eszünkbe jut, hogy mindezeken sírhatnánk is.    

Mert ez mű káosz. Szófolyam, mely első pillantásra rendezetlennek tűnik, történetek sokasága, mondatok hömpölyögnek vég nélkül, az olvasó pedig utazik, olyasfajta tájon, melyet Fellini filmjeiben is megtapasztalhatunk, például Ginger és Fredben, amikor a két idős táncos utazik a tévéstúdióba, hogy még egyszer együtt legyenek a parketten, azonban az odavezető út tele van szeméttel, kidobált kacatokkal s oly irreálisnak tűnik, hogy az egész ennél már nem is lehetne valóságszerűbb. Hanta világa is ilyen: rendezetlen, irreális és hihetetlen, de csak ezért s ezáltal tudja megmutatni az író a dolgok lényegét s azt, hogy mindennek, minden papírdarabnak és morzsát leső patkánynak szerepe van műben és jobban megnézve az egész textúráját e káosz ennél már nem is lehetne szervezettebb.

Mert én is olyan akarok lenni, mint Hanta, s úgy akarom szemlélni a világot, mint Hrabal, aki nyolcvanhárom éves korában egy prágai kórház ötödik emeleti ablakból zuhant ki galambetetés közben, ez azonban nem volt más, mint hrabali, megkomponált, szatirikus öngyilkosság. Esetleg nem tudta elérni a galambokat s meghalt miattuk? Kurt Vonnegut Isten áldja, doktor Kevorkian! című könyvében a szerző, már elhunyt emberekkel készít interjúkat a halál kapujában. Többek között egy Vietnamot is megjárt századossal, akit időskorában kutyasétáltatás közben ért a halál. Kutyáját megtámadta egy másik, ő pedig, hogy megvédje ebét, elé állt s a kis tacskó helyett az idős századost tépte szét a dühös állat. Vonnegut feltette neki a kérdést, hogy milyen érzés egy kutya miatt meghalni? A százados azt mondta, hogy sokkal felemelőbb, mint amikor az ember egy háborúban a semmiért hal meg.

E könyv nagymértékben befolyásolta az életemet. Mondhatni szépen lassan átalakította világról alkotott képemet s mindig, ha újraolvasom melegség önt el, mint egy kupica likőr után. Lehet, hogy most megiszom egy sört, Hraballal.